Nehéz idők, nehéz mérkőzések, de most a végén ünnepelhettünk. Ez a lényeg.

Még mindig azt mondják cél a bajnoki cím, mi elhinnénk, ha nem lenne a csapat morális válságban, ha legalább valami játékot mutatnánk, ha lenne normális edzőnk. De így mit csináljunk? Higgyünk vagy ne? Ez volt a legfőbb kérdés a meccs előtti megbeszéléseken. A csoportok végül úgy döntöttek, amíg van reális esély az első vagy második helyre mi végig a csapat mellett leszünk. Figyelem, csapat és nem edző!!!

A Kispest elleni rangadót ennek szellemében vártuk. A mérkőzés elején mindkét tábor próbálta beletüzelni csapatát a győzelembe. Sajnos mi ezt olyan elánnal tettük, hogy egy kisebb sérülés is berobbant az elejére. A szurkolás jónak volt mondható, főleg ha a pályán mutatott játékot vesszük alapul. A két csapat iszonyatosan rossz játékot produkált, talán megbénította őket a nagy nyomás (bár ez elég viccesen hangzik) vagy inkább csak ennyire képesek (ez pedig elég szánalmas lenne). Mindenestre a mérkőzés nagy részén nem történt semmi érdemleges. A vége felé szórványos fütty, pár „Urbányi takarodj”, illetve egy kisebb csetepaté jelezte, hogy igen feszült a lelátói hangulat. Aztán ismét jött a 92. perc és egy Tisza szabadrúgásba kézzel ért bele egy kispesti játékos, amiért jogos bűntetőt ítélt a játékvezető. Tisza belőtte és öröm a köbön. Igaz, a szánk íze még mindig vegyes…

Furcsa ez az egész, talán majd a bajnoki cím mindenre választ ad. Talán… hisz fő az optimizmus… Sohasem adjuk fel…

Gyógyulj meg Ricsi!

(Karcsika)

<< Vissza