Meg sem kell magyaráznom, mennyire szükség lett volna jelenlegi helyzetünkben egy esetleges újabb győzelemre. A Haladás elleni siker után a csapat tagjai is fogadkoztak, ám viszonylag hamar kiderült, ez a kincstári optimizmus csak egy újabb hamar kipukkadó lufi volt, amiknek a sorozatos durrogásaitól az Újpestért valóban aggódó emberek közel 3 hónapja nem tudnak aludni. Sajnos, akik ezt a folyamatot megállíthatnák, azok ahelyett, hogy kiengednék a gázokat ezekből a léggömbökből, inkább újabbakat fújnak fel sorjában. Már szeptember végén hat bajnoki vereséggel rendelkezni nagy valószínűséggel példátlan 126 éves klubunk dicső történetében.

Aki nem élt a jegy-elővételi lehetőséggel, azt egyetlen pénztár fogadta az angyalföldi stadion bejáratánál, no meg számtalan morcos biztonsági ember, akik a lenyelt szteroid mennyiségétől függően fogcsikorgatással kísért udvariassággal fogadták a belépő vendégdrukkereket. Persze, hogy 5 méteren belül hárman motoztak meg mindenkit maximális alapossággal, azon már meg sem lepődtünk. Mi több, ez nem is számít tőlük csúcsbeállításnak, tekintve hogy az kb. ennek a duplája volt anno egy másik helyszínen. Tekinthetjük ezt úgy is, hogy csak minket akartak megóvni attól, hogy vétsünk a pontosan egy hónapja érvénybelépett osztatlan sikert hozó sporttörvény ellen. A fél hatos kezdésre a következő kép fogadta a kilátogatókat: minden Vasas-szurkoló az ülőhelyeken, velük szemben 8-900 lila érzelmű, lenyugvásra készülő Nap és fürtökben lógó emberek a büfénél. Hiába, Oktoberfest helyett nekünk ez jutott, néhány lassúfolyású sörcsap és egy bajnoki mérkőzés. Ami ráadásul igen hamar a sörnél is savanyúbb érzéseket váltott ki belőlünk, ugyanis a hazaiak már a kilencedik percben gólra váltották első lehetőségüket. Ezek után sem lehetett felfedezni, hogy valójában mit is akarunk ezen a kellemes őszi koraestén játszani, illetve hogyan próbáljuk majd beváltani a hétközi fogadalmakat és rákényszeríteni akaratunkat a vendéglátókra. Pedig a Vasast sem lehet idén túl acélosnak kikiáltani, azonban a tudatosság mindenképp az ő oldalukon volt felfedezhető. Ennek bizonyítékaként az első játékrészben még kétszer mattolták védelmünket, mely csapatrészünk teljesítményére megfelelő jelzőt találni komoly feladat lenne. Nem, mintha bárki is méltóbban látta volna el a feladatát lila-fehér csíkos mezben. A szurkolás a reményekkel párhuzamosan foszlott szerte, a sajnos továbbra is aktuális Tolnai Sándort és Bartha Csabát "méltató" rigmusok és a buzdító célzatú dalok mellett a "Kurva gyenge..." is megalapozottan szólalt meg a félidő végén. A büfé kereslete ismét emelkedő tendenciát mutatott a szünetben, habár hozzá kell tenni, hogy a játékidő alatt is sokan inkább ott álltak sorba, ahelyett, hogy a lelátón sarkallták volna szebb, de legalább is eredményesebb játékra a csapatot. Ez szólhatott a mutatott produkciónak is, de a szükséglet-kielégítést illene háttérbe szorítani olyankor, amikor valaki elsősorban más, konkrét motivációval érkezik a helyszínre.

A második játékrészre kettős cserével érkezett együttesünk, nyílván ettől remélve némi változást a játék képében, de csak arra volt elég, hogy tartani tudjuk a számunkra már ekkorra igen csúfosra sikeredett eredményt. Sőt, még így is az angyalföldiek álltak közelebb ahhoz, hogy bevigyék a negyedik csapást, ugyanis a kapufát találták egy alkalommal, míg mi csak homályos szándékkal igyekeztünk mezőnyfölényt kicsikarni. A mérkőzés végét jelző sípszó után két győztest hirdettek ki: az angyalföldieket és a második félidőben is csúcsra járatott büfét...

(Chapman)

<< Vissza