Tavaszi hadjáratát 3 vereséggel kezdő csapatunk ma Magyar Kupa elődöntőre készült. Állítólag fél éve erre vár az egész klub. Hát mi nem, mert baromira nem erre számítottunk tavasszal. Összejöttünk jó indulattal vagy 2000-en. A sorozatos vereségek láttán nem túl nagy tűzzel, de azért belevetettük magunkat a szurkolásba. A csapat szokás szerint semmi sem viszonzott a szurkolásból, csalták a futballt. A félidő közepén a tehetetlenséget látva így azzal szórakoztattuk magunkat, hogy minden vélt és valós ellenségünkről megemlékeztünk egy-egy jól sikerült rigmus vagy dal erejéig. A jó 5-6 perces blokk után tovább szóltak a dalok.

A második félidőben kicsit nagyobb lett a csapatban az elszántság: az elvárt szinthez képest 0%-ról 5%-ra emelkedett. A szurkolás is hangosabb lett, de leginkább az ősfradista játékvezető döntéseinél emelkedett az adrenalinunk: előbb elcsalt egy büntetőt, majd kiállította Vaskót. A játékosok továbbra is nézhetetlen dolgokat produkáltak. Rajczi egy labdát nem bírt levenni az egész meccs alatt. De a többiek is egymást múlták alul. Helyezkedés, lelkesedés, futás nulla. Zúgott is a "nézhetetlen ez a futball"... aztán a 88. percben a letargia csúcsára értünk, amikor a Pápánal vagy három klasszissal gyengébb, és szintén végig alibiző zegiek egyetlen lehetőségükből gólt lőttek. Szánalmas meccsen szánalmas eredményt sikerült elérnünk. Öt meccs alatt kilőttük magunkat a bajnokságból és a kupából is. Szedjétek már össze magatokat, fiúk!

(gab)

<< Vissza