Szerda este találkozó a Keletiben. Az összes csoport. Mindenki, aki a történelmi Újpest táborból számít. Öregek, fiatalok, Újpestiek. Magyarok.

Ahogyan Magyarország, ahogyan Erdély, ahogyan arra a másfél órára minden Magyar.

Nem akárhová indulunk.

Nem akármilyen összeállításban.

Rövid bevezető a pályaudvaron, felhívás a fegyelemre, a tökéletes viselkedésre, a nyugodt erő sugárzására, a hierarchia tiszteletben tartására.

Nincsen egyénieskedés, nincsen színészet, az van, amit a vezetők mondanak.

Éneklés, és indulás.

Görögtüzek a peronon, és már ekkor is olyan meleg, amit egyetlen másodpercig sem lehet nagyon elviselni, főleg álló vonatban nem.

A helyek megkeresése a tökéletes szervezésnek köszönhetően gyorsan megy. Egyben a nyugodtabbak, egy helyen a radikálisok, együtt az öregek. Nagyon jó, hogy mindenki itt van, mert ennek csak így van értelme.

Hosszú az út, erre felkészültünk. Tudtuk hová indulunk. Tudtuk azt is, hogy a csapatnak nagyon kevés az esélye. Mindennel tisztában voltunk. Lélekben, szívben, agyban egyaránt.

A határig több helyen felszállnak, hogy teljes legyen a menet, hogy mindenki itt legyen, aki elindult oda, valahová a távolba, Tündérország közelébe.

Többen, nagyon bölcsen rengeteg vízzel indultak útnak. Borzasztó a meleg, igaz, legalább menet közben elviselhetőbb. A határon odafelé az oldalunkon viszonylag rövidebb időt állunk. Odaát hosszabb, megjelennek az első tévés társaságok, akik a tudatosan keltett magyarellenes hisztériával, és démonizálásunkkal műsort akarnak gyártani, műsort akarnak hazudni. Prekoncepció alapján kívánnak belénk rúgni. A szomorú nem az, hogy ők ezt teszik (az az ő bajuk), ami érthetetlen, hogy itthonról is akadnak hírforrások, akik tőlük vesznek át híreket. De erről bővebben péntek hajnalban…

Néhány szurkoló a peronon, néhány dal, hogy gyorsabban teljen az átvizsgálás, hogy ne legyen annyira unalmas.

Az út bizonyos szempontból egyhangú. Minden állomáson kamerások, és gyorsan visszaterelt érdeklődök, akik gyorsan megismerik, hogy mi a véleményünk, de hozzá kell tenni, hogy a helyi rendőrség olyan gyorsan tünteti el a legmagamutogatóbbakat, hogy időnk sincsen a hosszabb eszmecserére.

A vonat folyamatosan késésben van, egyre nagyobban. Állítólag szándékos, hogy ne érjünk oda időben, állítólag volt valamilyen magyarellenes tüntetés is, de óráról-órára percekkel nagyobb a lemaradás. Ahogyan érdekes az is, hogy még mindig érezhető a különbség a két ország között, ám érdemes figyelnünk, mert ott ugyan van honnan fejlődni, nem szabadna hagynunk, hogy idővel megelőzzenek minket, illene észbe kapnunk, illene időben megtalálnunk a helyes utat. Ami a kölcsönök helyett a szorgalomra, a tudásra, és a munkára épül.

Bízunk benne, hogy a csapat ugyanígy érez. Hogy megérti, ez nem csupán egy meccs a többi között. Nem szimpla bajnoki, még csak nem is szimpla Európa Liga selejtező. Hanem két nép megmérettetése a gyepen. Nem hétköznapi, hanem ünnepnap. Illetve az lehet, ha nyerünk. Ugyan erősebb az ellenfél, sokkal több pénze van (erről is illene egyszer országosan elgondolkodni, mert vicces és hihetetlen, hogy odaát szinte minden szinten segítik a futballt, itt igyekeznek odafentről megfojtani), esélyesebb, mégis hinni kell az utolsó pillanatig, hinni a visszavágó lefújásáig.

Az út egyhangú, virradatig könnyebb aludni, sőt, akadnak, akik pulóvert vesznek fel, hogy ne fázzanak. Ezt a hideget illik másnap hajnalig beosztani. Ahogyan a vizet is, mert éjjel nem lehet a büfékocsiig eljutni a lezárt hálófülkék miatt.

A tapasztalt utazóknak sikerül a gyorsalvás. A kevésbé rutinosak szenvednek a nyolc férőhelyes fülkékben, nehéz kényelmesen megoldani a lábak elhelyezését, főleg ott, ahol száz kiló feletti emberek osztoznak a helyeken. Egyszerűbb a váltásban történő pihenés, egyszerűbb, ha néhányan megállnak odakint.

Továbbra is minden állomáson tévések, a média nem alszik, és ez nekünk nem nagyon tetszik. Igaz, az is benne van, hogy valamiért odakint komolyabban veszik a futballt. Sokkal komolyabban. Ez a későbbi napokon kiderül, de nem kellemes tudomásul venni, hogy odakint mondjuk éjjel háromkor is fontos minden, ami a meccsel kapcsolatban történik, itthon pedig évtizedek óta tudatosan kriminalizáltak mindent, aminek köze lehet a labdarúgáshoz. A klubokat, a játékosokat, a szurkolókat, és sajnos a nemzeti érzést is. Az utóbbi lenne az alapja az előbbieknek. Míg odakint nemzeti ügy felül is, itt csak ott nem az.

Az átlagember, aki mer nem agymosott lenni, figyelt ránk.

Több helyen szálltak fel Székelyföldről szurkolni, a későbbiekben nagy segítséget nyújtottak nyelvismeretükkel, hogy jobban képben legyünk.

Ahogyan közeledtünk, úgy lett egyre lassabb a tempó, sokszor harminccal vánszorogtunk, az út mellet kóborkutyák, a földeken itt-ott munkások, kiégett gyártelepmaradványok, kukoricások, a magyar szemnek összevissza sorokban.

Brassó után már sokkal többen mutogatnak az eredményt illetően a mozgó vonatnak. Építkezések tetejéről, autókból, de a hermetikus biztosítás miatt igazán közelről továbbra is csak a tévéseket láthatjuk, a rendőrség alakulatai közé, vagy mögéjük bújva.

Bukarest megállónál aztán görögtűz ki az ablakon, köszöntve a megszámlálhatatlan stábot, gyors vélemény-nyilvánítás a helyszínről, ahová érkeztünk, majd várakozás a peronon. Magyarul is megtudjuk, hogy különbuszokkal visznek be minket a stadionig, csendőri meg rendőri kísérettel. Tíz busz áll rendelkezésre, a legnagyobb forgalomban megyünk, néhány kisgyerek dobál csak, szurkolót még csak képen sem nagyon látunk, több a kóborkutya a látószögünkben, mint a helyi huligán.

A kegyetlen melegben a buszról leszállva többen jelezzük, hogy ha itt kell maradnunk, akkor megdöglünk, mert van vagy negyvenöt fok, árnyék meg sehol. A rendőrök hoznak vizet, és elindul a világ leglassabb beléptetése. Cipő le motozáskor, az öngyújtókat elveszik, az aprópénzt szintén nem lehet bevinni. A be nem vitt táskákat egy bódéba zárják, a bódé biztonságát az út magyar szervezője figyeli, aki ekkor már egy kicsit fáradt, de azért ott áll a napon és felügyeli a kommandósokat meg a biztonságiakat.

Az egyik csendőrnél kék színű, hurkatöltőre emlékeztető valami van, minden bizonnyal mini gázágyú, jó, hogy nem süti el.

A háromszori motozás után érdemes megtekinteni a büfét, ahol a választék a dobozos víz, a kóla, és a szotyi. Minden 5 lej, és a büfés mindenkit be akar csapni. Van, akinek többet ad vissza, akkor magát csapja be.

Megkezdődik a verbális revizionizmus, onnan meg a kiabálás, hogy menjünk gázkamrába. Érdekes, ahogyan kiemelik a hazai lelátókról a kelleténél jobban magamutogató embereket. Bye-bye Gipsy, szól a búcsúdal, de közeledik a meccs, és lassan nagyjából telnek a széksorok, a mellettünk lévő szektorban is gyülekezik egy csoport, akik ugyan egyenpólóban vannak, és keményen mutogatnak, mégis gyerekeknek látszanak, noha állítólag ez a legkeményebb brigádjuk.

Balajcza Szabolcs melegítésénél megtudjuk, hogy kiűznék a magyarokat az országból a helyiek. Ebben benne is lennénk, ha Erdélyt is vinnénk. Ott elférne mindenki, aki nem tetszik nekik.

A meccs elején Himnusz, Székely Himnusz, a legnagyobb élmény. Mert itthon is jó érzés elénekelni, de a jelentését csak ott érti meg az ember, ahol kihívás magyarnak lenni, ahol a nyakunkban liheg a gyűlölet, ahol mindenki azt szeretné, hogy megszégyenülten menjünk haza.

A Nagy-Magyarország zászló ott van középen, körülötte megindul a szurkolás, és a meccs is. Nem játszunk alárendelt szerepet, igaz, gyorsabbak, meg többet van náluk a labda.

Aztán elkezdenek dobálni a kisgyerekek, megindulunk egy kicsit, azokat visszaterelik, aztán lassan mi is visszaállunk. A kiállításnál a „bye-bye gipsy” ismét felcsendül.

A második félidő elején amatőr hibából kapunk egy gólt, megint dobálnak, egy lánynak szétnyílik a feje, az előénekesünk az utolsó pillanatban mozogja ki a felé érkező féltégla nagyságú betondarabot. Igazi gyáva, bujkálós gyerekek ezek, akik távcsővel figyelnek minket, pedig szabad szemmel is kétszer akkorának látszunk.

Kiállítanak tőlünk is, egy hülyegyerek berohan a pályára, aztán még egy gól oda, aztán Tisza Tibi kihagy egy óriási ziccert.

A végén még egy szabadrúgás, de semmi sem megy ezen a napon igazán. Igaz, mi rontottuk el. Valamiért csak bizonyos napokon tudunk felnőni a feladatokhoz, csak bizonyos esetekben vagyunk képesek átlépni a saját árnyékunkat.

A lefújás után bent maradunk, a hazai szektorokban hajléktalannak látszó utcagyerekek szedik a szemetet, és eszik a maradék ételt, ami a székeken maradt. A helyi szemétmaffia idősebb képviselői is megjelennek, ők a zsírosabb falatokra vadásznak.

A parkolóban a buszok, az értékeinket visszakapjuk, felszállunk, hogy a pályaudvaron utána több mint hat órát várakozzunk. Útközben megint dobálnak, az egyik hanggránát egy busz tetején robban.

A pályaudvaron nyitva van nagyjából minden, KFC, Mc’Donalds, helyi éjjelnappali, süteményesek, a helyi huligánok jelzik a támadást. Mi meg várjuk. Néhányan bemennek a városba, de ők sem találkoznak senkivel. Nekünk meg ígérik a Steaua, Rapid, Dinamo, meg szinte mindenki, de senki sem jön. Pedig  egyre kevesebb rendőr marad a helyszínen, és a sötétből meglephetnének, ha akarnának. Van olyan pillanat, amikor egy hírre, hogy itt vannak, gyorsan falanxba állunk 300-an, de nem jön senki, így visszamegyünk fogyasztani. Evés-ivás-alvás. Nagyjából ez a menü reggelig. Akad, aki meg akar simogatni egy háromlábú kóborkutyát, de az elszalad. Sokan a peronokon alszanak, akad, aki Bikini dalokat énekel, főleg a sorok elejét megnyomva.

Ígérik, hogy korábban beáll a vonat, de csak az utolsó pillanatban ér be. Utólag nem baj. Megvehettük ugyanis a helyi lapokat, szép nagy felbontású képeket raktak be, így egyesek gyorsan celebbé váltak, legalábbis a román lapokban. Akadt, aki megjegyezte, nem baj, legalább, ha valamelyikük magyar király lesz, már ismerik az arcát.

Felszállás után egész normális tempóban indultunk, továbbra is stábok mindenütt, igaz akadt olyan, aki egészen közelre kapta a görögtüzet, de továbbra sem láttunk egyetlen szurkolónak látszó formát sem.

A büfékocsit kinyitották, így délutánra klubhelyiséggé változhatott, ahol a focit ugyanúgy megvitattuk, mint a politikát. A vonaton utazó rádiósnak többen elmondták, hogy megdöbbentőnek tartják, hogy a hazai médiumok többsége egy az egyben vette át a román híreket, anélkül, hogy utánanéztek volna az eseményeknek. Persze a prekoncepció és a magyarellenesség a hazai médiában sokáig erénynek számított, hiszünk benne, hogy idővel a társadalom fogja kiközösíteni mindazokat, akik nem tisztelik a saját hazájukat.

A hazaúton már többeknek sikerült aludniuk, a kávé is iható volt, igaz felvizezve (én amúgy is így iszom), de jót tett, mert így az is fent volt, aki kevesebbet aludt.

Vártunk még egy támadást Aradnál, mert ígérték, de természetesen ott sem jelentek meg.

A határon is jelen volt az utolsó, enyhén nem férfiasnak látszó helyi kameramann, mögötte az ablakokból mutogató ötvenes nem igazán dekoratív hölgyekkel, és a hurkatöltős csendőr.

Amikor elindultunk, megcsörrent telefonom a „Magyar földre” hangjaival, pont a két ország közötti részen, amolyan rejtjeles üzenetként.

Ideát a magyar rendőrség képviselői kérdezték, hogy ért-e minket incidens, mert olyan híreket kaptak. Hogy kitől, rejtély…

Ahogyan közeledtünk, mindenki felébredt, a Keletiben aztán újra összeálltunk, az előénekes megköszönt mindent. Elénekeltük a Himnuszt és a Székely Himnuszt, aztán elindultunk hazafelé.

A metrón aztán rájöttem, amire mindig, amikor hazaérkezem külföldről. Tényleg itt vannak a világ legszebb női!

Köszönjük mindenkinek, aki részt vett a szervezésben!

Köszönjük mindenkinek a fegyelmezett viselkedést!

Erdély! Egyszer újra a miénk leszel!

UVB1992

Ui: Csütörtökön van egy utolsó szalmaszál, hogy helyre tegyük az önbecsülésünket. A csapatnak fel kell nőnie szurkolóihoz. Annak örülnénk legjobban, ha ők lennének a vezető hír, mégpedig azért, mert képesek voltak 0-2 után továbbjutni. Ez a cél.

<< Vissza